Month: March 2020

Dear Reader!
I will recommend a book on philosophy, this time in Hungarian.

I apologize to my English readers, for them I suggest they watch the documentary ‘Hypernormalisation 2016’ by Adam Curtis, maybe you could find it still current. link: https://youtu.be/fh2cDKyFdyU

I am going to write down some art-theory in English soon, so stay tuned..:)

A most ajánlott könyvet 2020. április 13-ig ‘ingyen’ el lehet olvasni az alábbi linken:
https://www.szaktars.hu/kalligram/view/salamon-janos-a-sziv-arisztokratikus-szokasai-filozofiai-irasok-2016/?pg=0&layout=l

Salamon János könyve (A szív arisztokratikus szokásai. Filozófiai írások (Pozsony, 2016, Kalligram Kiadó ) igazi oázis a magyar szellemi élet sivatagában.
Tűpontos megfigyelések olvasmányos formában, elsősorban azoknak, akik még mindig saját maguk tengelye körül pörögve – örlődve gondolkodnak demokráciáról/liberalizmusról.
Mik azok az alapvető problémák amik már az ókori demokrácia megszületésekor is megjelentek, és a mai napig is mérgezik életünket? Megoldásokat ezúttal sem kapunk, már csak azért sem, mert úgy tűnik ezek a népuralom velejárói. De ez nem csak politika-filozófia, nem is evvel a céllal íródott a könyv.
Itt az egyetemes kultúráról van szó, ajánlom mindenkinek aki a kultúrában érdekelt, vagy csak egyszerűen értéket szeretne létrehozni, nem csak kenyérkeresetként műveli azt. (erről jut eszembe – a ‘kultúra-teremtő’ szókapcsolat milyen lealacsonyító)

Nehéz szavakkal kifejezni mély hálámat a szerző és a könyv iránt, mert igen, az idealizmus emberi tulajdonság, enélkül talán nincsen értelme az emberi létezésnek; valamint megkockáztatom, enélkül művészetet sem lehet létrehozni, vagy pontosabban, lehet, csak nincsen értelme. Enélkül maradna az élet abszurditása, ami már így is elviselhetetlen mértéket öltött és cinizmusból sincs már hiány.
Külön köszönet a mai korra is jellemző relativizmusra mért atombombával felérő csapásért,
amely a könyv második feléből (Viták) kiderül – nem maradt utórengések nélkül, de úgy tűnik sajnos megértésre sem talált. Miközben a kultúra hanyatlásáról beszélünk, – és benne az értelmiségi szerep eltűnéséről, – nehéz együttérzéssel védeni, ha azt maguk a kultúra szereplői: önmaguk felszámolásával végzik el.

Ha egy ‘megvizsgált’ életet élünk (és ezt már a szerzőtől függetlenül írom), bátran álljunk bele értékrendünkbe, hiszen megtudjuk különböztetni a jót a rossztól, vagy ha ez nem is megy, legalább viselkedjünk jó gazdaként: és érezzük földünk vagy szűkebben vett szakmánk felelősségét. Egyébként marad a minden-mindegy, a sem-sem, a tömeg az egyén helyett, a nominális, a normális – normalizmus, a gépi logika, a civilizáció helyett a törzsi kultúrák, az új barbarizmus, nacionalizmus; egyszóval minden szörnyűség, akkor amikor a józan eszünket megkérdőjelezzük.

Így a járvány idején van valami halvány remény erre, amikor az egészségügy felértékelődött (és remélhetőleg vele a racionalitásba, szűkebben a tudományokba vetett bizalom és egymás iránt érzett szolidaritás is), vagy a kultúra közvetítése (oktatás) és tudom, hiú remény de talán maga a kultúra is fel fog; benne a művészettel, amelynek nem kisebb feladata van, mint megmondani, ezt az egész szenvedést miért is érdemes élni. Hogyan tudjuk ezt megmondani, ha minden relatív és egyformán fontos?
Azaz akkor semmi sem fontos!
A művész most is csak egy rubrika egy táblázatban, amit az üzleti terv szerint az ‘MI’ (AI) már holnap költséghatékonyabban kivált.
Ha ez így elég, és senkiben nem ébred föl ennél több vágy, vagy legalább gondolat, ez is élet – csak szerintem már nem emberi -, így megsiratni sem érdemes.

Mintha ennél azért többre lennénk képesek? Szeretném, ha nem tévednék.
Ha mégis, mert nem vagyok voluntarista, marad a teória:
Egy szebb és elviselhetőbb illúzióból könnyebb felébredni?
Elég, ha csak esztétikus?
Ha csak érezni lehet, de tudni nem?
Ha az állítás veszélyes, inkább legyen csak vélemény?
Hová vezet ez?